Rád bízom a lelkem, ha akarod éltesd, ha akarod öld meg.Rád bízom a testem, ha akarod öleld, ha akarod égesd el.Nem tudom, hol vagyok otthon.Menekülés, ez az én sorsom.Miért szaladok el, miért bújok el, szememet miért takarom el, körmeim miért vájom magamba, fejemet miért verem a falba?Ha így is ugyanúgy fáj? Mondd miért..Szeretném nem hinni, hogy félek, hogy lesz még más, egy másik élet. Kapaszkodnék, de kezeim bénák, felmásznék, de hiába küzdök. A mélység odalent vár.Mondd miért..Ne ébressz fel, túl késő már.. Süllyed alattam a mocsárra épült vár. Sose fájt, így sose fájt...Nem én tehetek róla, valami itt legmélyebben azt akarja, hogy folytassam, mert ezért tart még életben. Én kitépném magamból, mint az alkoholisták a kapszulát. Nem tudom, hogy hol keressem, de itt van belül és mindent lát.Fáj...Szeretném ha nem fájna, magától megtalálna az miután már nincs tovább. Nincs feszesebb és nincs lazább. Nem kértem, csak úgy kaptam, felhasználni nem tudtam, kifacsart és kiégetett, megásta sírom és eltemetett...Fáj...